• Röviddel az után, hogy bekerültem az USA Mathematical Olympiad szervező bizottságába rájöttem, hogy bírni tudom a versenyt a bizottság többi tagjával.  Nem azért mert én annyira jó voltam, de azért, mert a többiek sem voltak olyan erősek, mint eredetileg elképzeltem.  Itt, Amerikában, ugyanis a legjobb matematikusok elzárkóznak az olyan munkálatoktól.
• Általában kevés itt az együttműködés a matematika egyetemi és a középiskolai tanárai közt.  Az előbbiek szervezetei (MAA, AMS) sem dolgoznak együtt az utóbbiak NCTM-jével, óvakodva attól, hogy egymást zavarják.  Így szinte természetes, hogy az egyetemi tanárok sem tudnak sokat a középiskolások versenyeiről és más programjairól.
• Az egyetemi adminisztrátorok (dékánok, stb.) is gyakran negatívan vélekednek tanáraik elfoglaltságairól, ha azok a középiskolai szinten vannak, feltételezvén, hogy a gimnáziumi tanárok elég jók ahhoz, hogy a maguk portáján mindent megcsináljanak.  Sajnos, kevés kivétellel, nem úgy van itt, és a nívó süllyed, nem pedig emelkedik.
• A legtöbb egyetemen nagyon magas óraszámban kell tanítani, és magasak az elvárások sok más tekintetben is.  Elvárják a publikálást, a társadalmi munkát különböző bizottságokban, és be kell tartani az irodai órákat is, amikor a diákok kérdéseikkel tanáraikhoz fordulhatnak.  Azaz, a legtöbb tanár eléggé be van fogva és nem keres még több munkát.
• Általában rosszul vannak fizetve itt is a tanárok, és minthogy nincs külön díjazás a különböző testületekben való résztvételért, nem kívánnak még több munkát vállalni ugyanazért a fizetésért.
• Én nem bántam a többletmunkát, mert felismertem annak fontosságát.  Pontosabban: Megtanultam annak az értékét a magyarországi példákból.
• Angolul is elég jól írtam ahhoz, hogy rám bízzanak rovatokat a szerkesztőségek.  Sőt, jobban és szabatosabban írtam, mint legtöbb kollégám --- részben feleségemnek köszönhetően.  Rámutatott a hibákra (melyekkel továbbra is küszködöm, főleg az angolban sajátos „past participle”-t illetően), avagy arra, ha épp rossz napom volt az írás területén.
• Betartottam a határidőket, mert ha kellett, hajlandó voltam ’éjszakázni’, hogy befejezzem, amit kellett.
• Jó szervező voltam nem csak programokat, de embereket illetően is.  Ezt nem csak akkor bizonyítottam be, amikor az AIME bizottság vezetését rám bízták, de mint tanszékvezető is az RHIT-n.  Mindkettőt önkéntesen adtam fel 6 év után.
• Jó érzékem volt a feladatok összeállításában egyrészt azok nehézségét illetően, másrészt a változatosság terén, úgy választva azokat, hogy a matematika több ága is érintve legyen.  És ha úgy hozta a szükség, sikerrel ’gyártottam’ olyan feladatot amilyen épp kellett.
• Tájékozott voltam más versenyeket, programokat illetően, részben azért, mert sokat leveleztem világszerte hasonló beállítottságú matematikusokkal, és velük szabadon csereberéltem különböző kiadványokat.
• Képes és hajlandó voltam több mindenen dolgozni párhuzamosan (itt ’multitasking’-nek hívják ezt) anélkül, hogy bármit is összekevertem volna.
• Gyakran sikerült megfelelő utódokat találnom, kiknek tovább tudtam adni programjaimat.  Ez főleg abból adódott, hogy mindig széles körűek voltak ismeretségeim és elég jó volt emberismeretem is.
• Megvolt bennem a hajlandóság és a mersz, hogy nagy dolgokba nagyvonalúan belevágjak miután alaposan kiterveztem azokat. 
• Erőben, egészségben, önbizalomban és pozitív hozzáállásban sose volt hiányom, feleségem mindig mellettem állt, és a szerencse terén sem álltam rosszul.  Hogy egyik ükapám szavaival éljek, „Kegyes istenimtől kérjek-e többet?”

Éltem a lehetőségekkel és megtettem mindazt mi erőmből tellett, magamévá téve a mottót „nem elég magyarnak születni, meg is kell dolgozni, hogy kiérdemeljük azt.”  Több tehetséget is adhatott volna az Úr, de nincs okom panaszra.  Sokaknak többet adott és mégse vitték többre.  Én legalább kamatoztattam amit kaptam tőle.